Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A csoda létezik, csak hinni kell benne…

 

            Ding-dong! – zúgott a csengő hangja. Egy kisfiú állt az ajtó előtt, egy csokor virággal a kezében. Boldogan vigyorgott.

            Az ajtó lassan kinyílt, és egy hosszú, fekete hajú nő nyitott ajtót a kisfiúnak.

-          Csókolom Miller néni! Norához jöttem. Hoztam neki virágot is. A nő gondterhelt és fáradt arcát megtörölte, majd szomorúan a kisfiúra nézett.

-          Nézd Tomi! Nora állapota egyre romlik. Nem hiszem, hogy most zavarnunk kéne.

-          De hát… még virágot is hoztam neki. – hajtotta le a fejét bánatosan Tomi. – Ki mégsem dobhatom! Csak oda szeretném adni neki.

-          Hát jó. Add neki oda. De aztán hagyd aludni. – a nő már szinte elsírta magát. Arra gondolt, hogy pár hónapja még Nora és Tomi az udvaron fogócskáztak. Ha Nora sírt, Tomi mindig megvigasztalta. – Ez nem igazság! Miért pont ő? Miért ilyen hamar? Szegény lánynak alig volt ideje. – suttogta a hosszú fekete hajú nő magának.

A fiúcska belépett a házba. Végigment a virágokkal végigrakott folyosón, aztán bekanyarodott egy jobboldali ajtó felé. Először csak belesett.

-          Szia Nora. Én vagyok az Tomi. Sietnem kell, mert anyukád nem szeretné, hogy zavarjalak, de valamit még el akartam neked mondani. Én hiszek benned. Tarts ki! Csak te tudod legyőzni a rákot. – Aztán a kislány fölé hajolt, és csókot nyomott a homlokára. – Aludj csak kisercegőm. Én legyőzöm a sárkányt. Te vívd meg a saját csatádat. Még visszajövök hozzád.

Tomi felállt, hogy kimenjen, de érezte, hogy valaki a kezét szorítja.

-          Ne menj el kishercegem. Ki fog megmenteni, ha te is itt hagysz. – Nora elfordította fejét Tomi felé, és rámosolygott. Ez a mosoly olyan félős, erőtlen mosoly volt, Tomi mégsem látott még soha szebb mosolyt ennél.

-          Nem hagylak itt. – Válaszolta a fiúcska, és leült Nora mellé az ágyra.

-          Tomi! Ideje menned! – jött be Nora anyukája a szobába.

-          De nem akarja, hogy elmenjek. Szüksége van rám. Maradnom kell. Ki védi meg, ha én most elmegyek? Ugyan ki lesz a hercege?

Nora anyukájának könnycsepp csordult a szemébe, de most már nem a szomorúságtól. Elmosolyodott.

-          Rendben. Maradj. Hátha a szereteted segít rajta.

Tomi pedig egész nap ott ült Nora mellett. Ha a kislány aludt, ő is odafeküdt az ágyra. Ha fent volt, mesélt neki. És ez így ment minden nap. Nora állapota azonban nem javult. Egyre többet aludt, egyre sápadtabb lett. Tomi azonban még így sem adta fel a reményt.

            Már három hét eltelt. Nora anyukája egy öreg úrnak nyitott ajtót. A z úr hosszúkás arcán rendezetten sorakoztak a ráncok. Göndör ősz fürtjein pedig haloványan verődött vissza az olajlámpás fénye. Nora most is éppen aludt, Tomi azonban felébredt az úr reszelős mély hangjára.

-          Nézze Marta. Van megoldás. Van, de nagyon drága. Megpróbáljuk eltávolítani a daganatot. A műtét ára 1.020.900 forint. Tudom, hogy ezt önök nem tudják kifizetni, ezért beszéltem a feletteseimmel és a műtétet elvégezzük 820.900 forintért is. 200.000-rel olcsóbban. Ha ez önnek is megfelel.

-          Jelenleg nincs pénzem, de összegyűjtöm. Bármi áron. – csillant fel az anya szemében egy halovány reménysugár.

-          Akkor a viszont látásra. Legközelebb egy hét múlva konzultálunk.

Amint kilépett az ügyvéd az ajtón, Tomi is kiosont. Követte őt.

-          Elnézést uram. Miért kerül olyan sokba Nora műtétje.

Az orvos először furcsán nézett Tomira, de aztán elkezdte magyarázni.

-          Nos, ott vannak a vizsgálatok. Meg persze a gyógyszerek, és eszközök, amiket használunk. Egy ilyen műtét rengeteg eszközt és vizsgálatot igényel. Aztán nem utolsó sorban az orvos, aki műt is sok pénzt keres egy ilyen műtéttel. – Mondta az orvos, és levette szemüvegét, hogy megtörölje.

-          Milyen szörnyű. Hogy tudnak egy rákos kislányon élősködni? Hiszen haldoklik. Hát nincs magukban annyi szánalom, megértés vagy a jó Isten tudja, hogy mi magukban, hogy a műtétért magáért ne kérjenek pénzt?

-          Nos, fiam nem ingyen dolgozunk. Valamiből nekünk is meg kell élnünk. – lökte oda a szinte már síró fiúnak a doktor. – Különben is foglalkozz inkább a saját dolgoddal. Semmi közöd ehhez az egészhez.

A fiú ekkor térdre esett.

-          Mondja, mit tegyek, hogy Nora túlélje? Dolgozok magának három évig. Sőt emellett még gyűjtök is neki. Ha megígérem, hogy ledolgozom magánál a műtét árát, akor elvégzi olcsóbban uram? Kérem, legyen irgalmas.

-          Látom, nagyon szereted az a lányt. Szerencsés kis vakarcs. – Mosolyodott el a doktor. –Elérted, amit akartál. Ez valahogy annyira áthatotta a szívemet. Évek óta nem éreztem ezt. Elvégzem olcsóbban a műtétet, a maradékot pedig ledolgozod nálam. No mit szólsz legényke?

Tomi nem bírta tartóztatni indulatait, és akaratlanul az ősz úr nyakába ugrott, és tiszta köszönettel ölelte át. Aztán hirtelen elkapta a kezeit, szégyenkezve lehajtotta fejét, és bocsánatot kért. Az úr azonban csak mosolygott.

            Újabb két hónap telt el, a pénz azonban még mindig nem volt meg. Kezdtek aggódni, hogy Nora ideje nem lesz elég. Amikor Tomi meghallotta, hogy fogy az idő, ha egy hónapon belül nem távolítják el, akkor valószínűleg, már nem is tudják eltávolítani.

-          Hát hasztalan volt minden fáradozásom? Az utolsó segítségem csak a jó Isten lehet. Kérlek hát téged uram. Nézz le ránk. Itt ez a kislány, akit mindenki szeret, aki csak ismeri. Soha nem tett semmi rosszat. Hogy is tehetett volna, hiszen mindig is gyöngécske volt. Alig nyolc éves. És Uram kérlek, nézz le rám is. Annyit harcoltam. Annyit dolgoztam. Nem hagyhatod, hogy mindez kárba mennyen. Elveszteném a hitemet. – sutyorogta Tomi Nora szobájában az ablak előtt.

-          Tomi. Játsszunk valamit. Olyan unalmas itt. – szólalt meg Nora.

-          De hát nagyon gyenge vagy. Ne kelhetsz ki.

-          Nem vagyok álmos Tomi. Játsszunk már. Megöl az unalom. Vagy azt akarod, hogy a hátralévő időmet végig unalomban töltse el itt az ágyban?

-          Dehogy Nora. Nem akarom, hogy unatkozz. Játsszunk hát valamit.

És Tomi minden nap játszott Norával. Néha még az udvarra is kiszöktek. Nyár volt, ragyogott a nap. Sokat futkároztak mezítláb.

            Eltelt egy hét, aztán kettő, majd három, négy, és végül letelt az egy hónap. A pénz még mindig nem volt elég, pedig Noa édesanyja éjt-nappalt lát dolgozott. Mosott, takarított, varrt, aztán árulta a piacon, sőt még gyerekekre is vigyázott. Mindez hiába. Jöttek a doktorok, és bevitték Norát a kórházba. Megvizsgálták, de nem jöttek ki a vizsgálat után. Egyre több orvos ment be a vizsgálószobába. Aztán csodálkozva kijöttek. Néhányorvos tanakodott, mások még egyszer visszamentek. Közel másfél órán át tanakodtak, míg az egyik megszólalt.

-          Marta, a daganat elveszett. Nincs a helyén. Egyszerűen rejtély.

-          Ez meg mit jelent? Mire véljem? – kezdett kiabálni Nora édesanyja. – Hogy tudnak elveszíteni egy… daganatot? Milyen orvosok maguk?

Nora megrángatta anyukája pulcsijának ujját. Anyu. Hányingerem van. Émelygek. Mit csináljak? Kicsim ne félj. Ülj le szépen. Nora elindult az egyik pad felé, azonban hirtelen megállt. Ökölődni kezdett az orvosok és Marta köré gyűltek, és nézték mi lesz.

-          Gyorsan hozzanak gyomornyugtatót.

Ekkor hirtelen Nora hányni kezdett. Egy nagy piros, puha dolog jött ki Nora szájából. A daganat volt az.

-          Ilyen nem létezik. Lehetetlen. Nora májából mégis higgy jött volna fel a daganat? Ez egyszerűen képtelenség. – hüledeztek az orvosok. Tomi csak állt. Az álla szinte a földön volt. Hirtelen ő is öklendezni kezdett, de nem azért, amiért Nora. Őt egész egyszerűen csak megbódította a bűz, és a látvány.

-          Hát ez… UNDORÍTÓ! – kiáltotta el magát. Mégis mi ez? Fúj!

-          Nos, fiam valami módon Nora májából kijött a daganat.

-          Vagyis túlélte?

-          Úgy tűnik fiacskám.

Tomi boldogan ölelte át Norát. Mindketten le voltak hányva, ráadásul Nora előtt ott volt egy darabka daganat, és Tominak még arra is sikerült rálépnie…

            Tudom, ez egy érdekes történet, és furcsán hangozhat, hogy milyen gusztustalan befejezése van, de csak azért gondoljátok így, mert ti nem tudjátok, milyen az, amikor az ember, akit a legjobban szeretsz, az orrod előtt menekül meg a biztos halál markából. Nem értitek a csodát. Hogy ez mennyire lehetetlen, és mégis lehetséges. Ez benne a szépség.